A Táncpedagógusok Országos Szövetsége modern-kortárs táncpedagógus nívódíjjal tüntette ki többéves kimagasló szakmai, pedagógiai munkájáért Táborfi-Rónai Nórát és Valkai Csabát, a PTE IGY Gyakorlóiskola, AMI és Gyakorlóóvoda táncművész-táncpedagógusait. Az elismerés apropóján most Nórival beszélgettünk.
Ahogy olyan rád jellemző szerénységgel említetted, ízlelgeted még a kitüntetést.
Mi már egy kicsivel előbb tudtuk, hogy meg fogjuk kapni a díjat. Mikor megérkezett az értesítő, egyszerűen hihetetlen volt, már akkor elkezdtem barátkozni a gondolattal, de bizony idő kell – nekem legalábbis –, hogy ezt magaménak érezzem.
Te is úgy kezdted a táncot, ahogyan most kezdik a művészeti tagozaton a legkisebb tanítványaid?
Sajnos nem. Azt gondolom, hogy a mostani kicsik sokkal nagyobb lehetőségekkel élhetnek, hiszen van három olyan pedagógus, akik olyan szakmai háttérrel rendelkeznek, ami anno, amikor én kezdtem, egész egyszerűen nem volt. A Gyakorlóiskolából felvételiztem Pécsre, a művészeti szakközépiskolába. Akkor, a felvételi előtt pár héttel kezdtem el készülni arra, hogy egy fizikailag is komoly felvételi eljárásnak nézek elébe. A mostani tanítványaink már olyan alappal mennek – akik mennek – a pécsi művészeti középiskolába, amire aztán ráépíteni nagyon könnyen tudnak az ottani pedagógusok. Számomra a legszebb négy év volt ez az időszak.
Ott dőlt el, hogy a táncművészet melyik ága áll hozzád a legközelebb?
Mindenképpen így van. Az ottani igazgatóhelyettes mutatott nekem akkor irányt. Nagyon szűk ez a szakma, ez pedig arra is lehetőséget ad, hogy már a középiskolában figyeltek bennünket, hogy ki, miben tehetséges. Azt gondolom, ezt a szemléletet képviseljük mi is Eszterrel és Csabával közösen itt, Szekszárdon. Tehát így történt ez velem is annak idején, már negyedik év végén a vizsgák közepében voltunk, és én még mindig nem voltam biztos abban, hogy merre is szeretnék továbbmenni a tánccal. Az egyik ilyen napon, az aulában üldögéltünk, és odajött hozzám a táncművészeti tagozat vezetője, hogy „kitaláltam, rájöttem, hogy neked mivel kell foglalkoznod!” Akkor indult a Táncművészeti Egyetemen moderntánc-pedagógusképzés. Ahogy ezt kimondta a tagozatvezetőm, tudtam, hogy igen, nekem ezzel kell foglalkoznom. Ehhez persze kellett az is, hogy a megelőző négy évet végigkíséri velünk, és figyel ránk, ismer bennünket, tudta rólam már akkor, mikor én még nem is fogalmaztam ezt meg, hogy a pedagógiára nyitottabb vagyok, a belsőm inkább a tanítás, mint a színpad felé visz. Azt is végigcsináltam volna, szerettem színpadon lenni, sok fellépésünk volt, de tudom, így és itt vagyok a legjobb helyen.
Táncművészeti Egyetem ugye csak Budapesten van? Sokan nem jönnek haza a fővárosból. Te mégis máshogy döntöttél.
A család miatt elsőként. Nagyon erős a kötődés a családom felé. Adott volt, hogy nem máshol, hanem a szülővárosomban, Szekszárdon akartam boldogulni. Végül adódott a lehetőség, hogy ezt meg is tudjam tenni. Felvettek a táncpedagógus szakra, ezzel párhuzamosan pedig jött egy hívás, hogy indul a Gyakorlóiskolában egy alapfokú művészeti tagozat. Valkainé Daczó Eszter és Valkai Csaba akkor már tanítottak itt Szekszárdon, adott volt, hogy ők lesznek a tagozat vezetői. Viszont szükség volt egy itteni táncpedagógusra is, mert ők akkor még a Pécsi Balett vezető táncosai voltak, így a színházi elfoglaltságaik miatt hétfőnként tudtak csak Szekszárdon tanítani. Így jöttem én a képbe. Antus Erzsike – az akkori igazgatója az iskolának – emlékezett rám még diákkoromból, és ajánlott Eszteréknek. Így kezdődött minden.
Elképzelem a 19 éves Nórit, aki jár az egyetemre, és közben már tanít Szekszárdon és Pakson. Hatalmas és szép kihívás egy célokkal és álmokkal teli fiatal hölgynek.
Ehhez nagyon nagy segítség kellett a kollégáktól. Ők a tapasztalataikat szívesen adták át nekem. Érdekes valóban, hiszen engem tanítottak, hogy hogyan tanítsak, közben én a próbateremben próbálgattam már a szárnyaimat hétről hétre. Érdekes és jó is volt egyben, mert mellettem voltak a munkatársaim. Bármikor feltehettem Eszternek, Csabának is a kérdéseimet, elmondhattam a kétségeimet, megkaptam a választ, tanácsot vagy támogatást, éppen mikor, melyikre volt szükség. De ez mind a mai napig így van. A táncosokat is bátorságra próbáljuk ösztökélni, éljék meg, ami bennük van. A tánc pláne alkalmas erre.
Ez, gondolom, egy kicsi szelete annak, amit egyébként táncpedagógusként a gyerekeknek átadtok.
Szeretnénk átadni a gyerekeknek azt a tudást, amivel mi rendelkezünk. Jó megélni, hogyha nyitott egy gyerkőc erre. A gyerekek akár családon belül is sok mindenre taníthatnak bennünket, felnőtteket, de egy közösségen belül is. Tehát ma már nem csak a gyermeknek kell befogadónak lenni, mert azok az értékek, amiket a táncteremben képviselünk, amiket fontosnak tartunk, nem maradnak a négy fal között, hanem a mindennapokban szépen átívelnek a gyerekeken keresztül a szülők felé is. Ettől lesz igazán erős a közösség, amiben vagyunk, és dolgozunk. Mindezekért pedig különösen hálás vagyok.
Szerző: Balogh Éva
