Tizenötödik alkalommal kerül sor az „Év hala” megválasztására. A Magyar Haltani Társaság elnöksége idén is három jelöltet állított: a gardát, a réticsíkot és a laposkeszeget. A természetkedvelők és a halbarátok ebből a három, hazánkban őshonos halfajból választhatnak. A szavazatokat december 31-ig lehet leadni.
2024 halára a Magyar Haltani Társaság honlapján lehet szavazni, az oldal alján található űrlap kitöltésével.
A jelöltek:
Garda – Pelecus cultratus (Linnaeus, 1758)
A garda hosszan megnyúlt, oldalról erőteljesen lapított, ezüstös csillogású halunk. Relatíve nagyobb termetű, akár 30-40, egyes példányaik akár az 50 cm-es testhosszt is elérhetik. Jellegzetessége, hogy feje aránylag kicsi, szemei pedig kifejezetten nagyok. Szája felső állású, ivadékként főleg planktonikus szervezetekkel, felnőtt korábban pedig a vízfelszínre hulló rovarokkal és kisebb halakkal táplálkozik. Jellegzetes a hátúszója, amelyik igen kicsi és rövid, emellett majd a faroknyélen helyezkedik el, a mellúszója pedig kifejezetten hosszú, általában túlér a hátúszó tövén. Említést érdemel még a sajátos oldalvonala is, ami kanyargós, követi a has domborulatát. Elterjedését és kedvelt környezetét tekintve elmondható, hogy alapvetően egy magát mind tengerben, mind édesvízben jól érző vándorhal, amelyiknek a hazai populációi már teljesen adaptálódtak az édesvízhez.
Elterjedési területe a Fekete-tenger és környéke. Hazánkban leginkább a bő vizű folyók (pl. Duna, Rába, Ipoly, Dráva, Tisza, Bodrog) dévér-, olykor márnazónájában, és nagyobb tavainkban (Balaton) találkozhatunk vele. Ívása március-május környékén történik csapatosan, és különlegessége, hogy ikrái szabadon lebegnek a vízben. Hazánkban a köznyelvben gyakran csak „látott halként” emlegetik, amelyik ragadványnév abból ered, hogy az ősz során a gardák bandákba verődtek a Tihanyi-szorosban, és a jelenséget a „halászbokor” egyik tagja a vízközeli hegyekről figyelte, és mikor a „hegyenjáró” felismerte a gardarajt, jelek segítségével irányította a „halászbokor” többi tagját a gardaraj becserkészésében. A garda horgászati jelentősége igen csekély, húsa szálkás, de kimondottan finom ízű, jelentősége az utóbbi két évtizedben tovább csökkent, azelőtt viszont a tihanyiaknak „kenyérhalaként” szolgált. A hazai horgászrekord 1,05 kg.
Réticsík – Misgurnus fossilis (Linnaeus, 1758)
Hosszan megnyúlt testű, oldalról kevésbé lapított halunk. Feje és szemei kicsik, orra hosszú és kúpos, a végén lekerekített. Szája kicsi és alsó állású, ajkain összesen 10 bajuszszál található. Apró pikkelyei alig észrevehetők, háta sötétbarna, oldalán hosszanti csíkok futnak, amelyek közül a középső barna, a fölötte és alatta lévő pedig okkersárga. Legnagyobb csíkfélénk, testhossza meghaladhatja a 30 centimétert. A szárazság idején nagyrészt kiszáradó mocsarak jellemző hala, de előfordul sekély tavakban, öreg holtágakban és iszapos csatornákban, valamint nagyobb folyók hullámtéri gödreiben, a főmederben azonban ritkán található meg.
A lárvák külső kopoltyúbojtjai, illetve az idősebb halak béllégzése lehetővé teszi számukra az oxigénszegény viszonyok elviselését. Apró fenéklakó állatokkal táplálkozik, de különböző növényi részeket és szerves törmeléket is fogyaszt. A vízszabályozást megelőzően olyannyira gyakori volt hazánkban, hogy a halászat külön ága, a csíkászat foglalkozott a mocsarakban tömegesen élő réticsík fogásával és értékesítésével. A nagy mocsarak felszámolásával megfogyatkozott a hazai állomány, erre tekintettel védelmet élvez, természetvédelmi értéke 10.000 Ft. Korábban időjósnak is tartották, mivel a vihar közeledését a légnyomás megváltozásával megérezve mozgása megélénkül, és gyakran a felszínre úszik levegőért.
Laposkeszeg – Ballerus ballerus (Linnaeus, 1758)
Megnyúlt testalkatú, alacsony hátú, oldalról erősen lapított testű pontyfélénk, amelyik a hazai keszegek közt egyedülálló testformájáról kapta a nevét. Legközelebbi rokonától, a bagolykeszegtől (Ballerus sapa) szemének kisebb mérete és enyhén felső állású szája különbözteti meg. A többi keszegfajunkhoz képest hosszú farokalatti úszója is lényeges megkülönböztető jegy. Színe ezüstösen fénylő, pikkelyeinek mérete a testen felfelé haladva csökken. Testmérete legfeljebb 35 centiméter, de a kisebb példányok jellemzőbbek.
Élőhely tekintetében főleg a nagyobb folyók dévérzónáját részesíti előnyben, így a Duna és a Tisza vízrendszerében egyaránt megtalálható, de nem feltétlen igényli a folyamatos vízáramlást. Állóvízhez alkalmazkodott állományai a Balatonban is megtalálhatóak. Táplálék tekintetében planktonevő, főleg a felső vízrétegekben táplálkozik, így a horgászzsákmányban csak ritka vendégként szerepel, célzottan nem gyakran horgásznak rá. A planktonszervezetek mellett fogyaszt még vízfelszínre hullott rovarokat, algákat és szerves törmeléket is. Ívási időszaka áprilistól júniusig tart, amikor az ikrás nőstény 20-70 ezer darab ikrát rak a vízi növényzetre vagy a köves-kavicsos aljzatra. Húsa a többi keszegféléhez hasonlóan jó ízű, de szálkás. A hivatalos hazai horgászrekord 1 kg.
