Egy döntés értelmében áprilistól akár hétvégén is üzemelnek majd a közlekedési lámpák Szekszárdon, mert a forgalom indokolttá teszi. Valami, mégis kevés.
Mint arról beszámoltunk, a város gazdasági bizottságának kezdeményezésére – lakossági igény okán – áprilisban megkezdődhet az a próbaidőszak, amiben már hétvégente is működnek majd a közlekedési lámpák Szekszárdon. A forgalom duzzadása és új szereplők is indokolt a döntés.
Ugyanakkor a közlekedési morál megváltoztatásához mindez édeskevés.
A napokban sétáltam Szekszárdon – egy lámpa nélküli átkelő felé – a kora esti órákban. Éppen bevásárlásból tartottam haza, amikor a zebrához értem. Még szerencse, hogy bizalmatlan vagyok, ezért megálltam egy pillanatra, mielőtt még az úttestre léptem volna. Szerencse, mert egy fekete Volkswagen kombi lassítás nélkül hajtott el előttem. Holott a KRESZ kimondja – vagyis én még így tanultam -, hogy a gyalogos átkelőhelyekhez, ha átkelésre irányuló szándék mutatkozik a gyalogos részéről, akkor az autósnak STOP-táblaként kell viszonyulnia. Tehát kötelező elsőbbségadás van érvényben. Nem opcionális, nem válaszható, KÖTELEZŐ. Magyarán: az autós kötelessége megállni és megvárni, amíg szerencsétlen gyalogos átvergődik az úttesten. És valljuk be, van elég baja anélkül is, hogy küzdenie kelljen a forgalommal, például folyamatosan résen kell lennie, vajon épp melyik buckában vagy kátyúban fordul ki a bokája.
Vezettem sokat, a gyalogosnál csak a bicikliseket utáljuk jobban. De miért? Honnan ered mindez? Miért jó, hogy a közlekedés egyéb résztvevőit tiszta szívből lehet gyűlölni, hangosan káromkodni, dudálni, rárántani a kormányt és így tovább? Hát a közlekedési morálunk ilyen, mit lehet tenni! Én, én, én. Csak én számítok, mindenki más hátráltat. És mivel hátráltat, jogom van kibukni rá. És jogom van a szabályszegésre is. Minek épp itt volt amúgy meg?! Pláne akkor, ha átengedem és meg sem köszöni!
Hányszor hallottam ezt utasként! Pedig, ha jobban belegondolunk, semmi okunk elvárni a hálálkodást. Hiszen KÖTELESSÉGÜNKET végeztük akkor, amikor átengedtük. Olyan, mintha bérletünk felmutatása – vagy lecsippantása – után azt mondanánk a buszsofőrnek, hogy nagyon szívesen. Mintha lett volna más lehetőség! Mintha szívességből rángattuk volna elő a tárcánkból az utazásra jogosító fecnit. Ő megköszöni, mi viszont köszönjük, hogy megköszönte és hogy elviszi a valagunkat. (Ennek sincs értelme, ő is kötelességét végzi, de ez most lényegtelen.) Olyan köszönetet várni, mintha azért bontanánk pezsgőt az utcán, mert senki nem vágott minket pofán a semmiből. Milyen szerencse! De azt is mondhatnánk, hogy
A lámpák működése biztonságosabbá teszi a közlekedést, ez tény. Ugyanakkor rendszerszintű változást nem szabad várni tőlük. Azt magunktól, társainktól kell elvárni. Egy emberi minimumot a közös együttélésben. Kant kategorikus imperatívuszát talán példának vehetnénk. Bár, ahhoz érteni kellene a világot.
A szerző véleménye nem feltételnül egyezik a szerkesztőség álláspontjával.
