Decsi-Kiss Mária, Balázs Kovács Sándor és Nagy Gyöngyi közös munkája, a Kalárisnak mondik – Sárközi gyöngymunkák című könyve került a boltok polcaira a közelmúltban. A hiánypótló művet a Hagyományok Házában és kiadásában mutatták be Budapesten. A könyv azért is egyedülálló, mert Magyarországon nincsen hasonló gyűjtés a sárközi gyöngyfűzésről és a technikájának a leírásáról. Egy művészi igénnyel megírt és összeállított tankönyv ez, amelyikbe Decsi-Kiss Mária, a gyöngyfűzés egyetlen népművészet mestere címmel kitűntetett népi iparművésze 25 évnyi szenvedélyét, kutatását és tapasztalatát sűrítette bele.
Kalárisnak mondik – Sárközi gyöngymunkák a kötet címe. Miért olyan fontos, és mit rejt az idézet magában?
Ezt a mondatot Berekai Éva nénitől jegyezte föl a férjem annak idején, mikor szakdolgozatot írt a sárközi nyak- és fejdíszekről. Ez a „mondik” szó utal arra, hogy a Sárköznek van egy különleges nyelvjárása, ami a ragozásban is megmutatkozik például.
Egy szakdolgozattal, de pontosabb, ha azt mondom, Önnel kezdődött ennek a könyvnek a története.
Tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy a családnak Szálkán volt egy ifjúsági alkotótelepe. Fontosnak tartottuk azt, hogy a környék kismesterségeivel is megismertessük azokat a csoportokat, amelyek kész programmal jöttek hozzánk, legyen az énekkar, tánccsoport, képzőművészek vagy kirándulóosztályok. Szerettünk volna a környék kézművességéből olyan dolgokat megmutatni, amelyek egy bő óra alatt bemutathatók, és valamennyire megtaníthatók. Ehhez akkor külön szakembereket hívtunk, és arra gondoltam, hogy amit gyöngyfűzésből egy óra alatt meg lehet tanítani egy kisgyereknek, azt bizony én is meg tudom tanulni fél óra alatt. Itt kezdődött, mondanám, de ki kell javítanom magam, mert igazából ott kezdődött, amikor a lányunk 10 éves korában a Berekai Éva lányához, Oláh Éva nénihez gyöngyfűzésre kezdett járni. Ebbe a munkába én is sokszor besegítettem, aztán jött az alkotótelep, és a gondolat, hogyha én ezt meg tudom tanulni, akár át is tudom adni a csoportoknak. Persze jött a maximalizmusom is, mert ha már egyszer csinálom, akkor legyen valami alapom is. Bonyhádon elvégeztem a népi játszóházvezető képzést, aminek zárásaként egy szakdolgozatot kellett írni. Adódott, hogy ha már Sárközben élek, akkor legyen egy olyan kézműves foglalkozás, ami jellemző Sárközre, és csak Sárközre jellemző. A szakdolgozathoz rengeteg kutatómunkát végeztem, néprajzi könyvek, folyóiratok, múzeum, akkor még élő idős emberekkel beszélgettem sokat, hogy a falvak között mi a különböző, mi a jellemző a gyöngyfűzési technikákban, szín- és formavilágukban. Pont most szembesültem vele, hogy ennek bizony 25 esztendeje. Az elkészült szakdolgozatra akkor egy neves szakember, dr. Tarján Gábor néprajzkutató olyan bírálatot írt, hogy csak pislogtam. Három sor mindössze, de ez megváltoztatott bennem mindent. Ezt írta: „Rendkívül értékes dolgozat, nagyon jó irodalmi feldolgozás, és felettébb értékes saját gyűjtés. Kiváló a képanyag. Érdemes a publikálásra.” Tulajdonképpen ezek a mondatok indítottak engem arra, hogy komolyan foglalkozzam a gyönggyel. Ez volt az alap, majd jött a 16 éven keresztül vezetett országos gyöngyfűző tábor Szálkán, ahol az ország minden részéről, de még Felvidékről, Vajdaságból, Erdélyből, esetenként Németországból is voltak hallgatók. Ott elhangzott, nem elég, hogy valaki elé odatesznek egy lerajzolt mintát, és azt lefűzi. Igenis meg kell mutatni, hogy ezt az egyedülálló valamit, mint a sárközi fűzött inggallér, mihez viselték, milyen volt a viselet, és miért alakult úgy a viselet. Mert nem önmagáért való egy gyöngygallér. Mesél az emberről, társadalmi helyzetről, hovatartozásról, falvakról. Ezeket próbáluk, már annak idején én is, de aztán a könyv megszületésének lehetőségével még inkább, elmerülni abban, hogy a sárközi falvak közötti viseletben és gyöngyökben mik az azonosságok és a különbözőségek.
A könyv születésének történetében egy toll is szerepet kapott. De vajon ennek mi a jelenősége?
Korábban többen presszionáltak, hogy meg kellene írni, ami a gyöngyfűző táborokban elhangzik, mert nincsen szakirodalma ennek a – valljuk be – speciális dolognak. Fél Edit vagy Horváth Terézia is könyveikben lezárják a témát annyival, hogy Sárközben hálószerűen fűzött gyöngygallért viselnek, slussz. A mai alkotók pedig állnak, és nem tudják, hogy mihez nyúljanak. Ez a táborokban, a néprajzi előadások és múzeumlátogatások során folyton elhangzott, hogy hova forduljanak, mikor nincsen irodalma a sárközi gyöngyfűzésnek. Egyik alkalommal Gulyásné Szabó Zsuzsi volt, aki azt mondta, „Ha csak az a hiányosságod a könyvíráshoz, hogy nincs tollad, tessék, én most adok neked egyet, Marcsi.” Ez is olyan régen volt, hogy a toll régen beszáradt, de végre elkészült a könyv.
A könyv szerzői között hárman szerepelnek. Dr. Balázs Kovács Sándor és Nagy Gyöngyi neve is ott van a borítón az Öné mellett. És nem utolsó sorban a Hagyományok Házának mint kiadónak is nagy szerepe van.
Mikor 2018-ban megkaptam a népművészet mestere címet gyöngyfűzők között eddig egyedüliként, de remélem leszünk többen is, egy folyosói beszélgetés kapcsán a Hagyományok Háza egyik munkatársa elment mellettem, és megemlíttette, hogy lehetősége van két újonnan kitüntetett népművészet mesterének, hogy könyvet jelentessen meg. „Akarod?” – kérdezte tőlem a hölgy. Persze, hogy akartam, de elbizonytalanodtam, hogy hogyan fogjak hozzá, mert azt tudtam, hogy ehhez egymagamban kevés vagyok, a néprajzi ismereteim nem elég mélyek, és számítógép-ismeretileg is hiányosságaim vannak, főleg egy ilyen könyvhöz, amit a Hagyományok Háza tőlem elvár. Hál’ istennek van egy gyöngyfűző társam, Nagy Gyöngyi, aki ismeri a számítógépes programokat, emellett pedig alapos, kitartó, és annyira rámenő, hogy nem hagyott békén, mikor a kilencedik szövegvariáció után én már azt mondtam, hogy „nekem itt elég volt”. Az utolsó három hónapban napi 8-10 órában foglalkozott Gyöngyi azzal, hogy betűről betűre egyeztetett a Hagyományok Háza szakmai lektorával, Katona Edittel, vagy a grafikusával, Arany Imrével, hogy minden a helyén legyen. Ha nincs Nagy Gyöngyi, ez a könyv sincs. Balázs Kovács Sándor néprajzkutató munkája és elismerése a kötetben azt hiszem, egyértelmű, mint a Sárköz nagy nevű kutatója és ismerője dolgoztunk, és dolgozunk is közösen hosszú ideje. A kötet tulajdonképpen oktatókönyv, de bízom benne, hogy annál is több. Többet ad néprajzilag, többet ad azáltal, hogy múzeumi daraboknak a leírásai és azok rajzai szereplenek benne. A kötet tartalmaz olyan visszaemlékezéseket, amelyeknek köszönhetjük, hogy a sárközi gyöngygallér egyáltalán fennmaradt. Kezdhetjük Berekai Éva nénivel, aki az éneklés népművészet mestere is mellékesen, de a lánya, Oláh Éva, és a névrokona, Oláh Márta nevét is ki kell emelni itt. Oláh Márta, aki fiatalon hagyott itt bennünket, szerintem máig a legszebben fűzte a sárközi gyöngyöt. Valami olyan veleszületett ízléssel és eleganciával dolgozott, hogy bátran merem kijelenteni, a mostani gyöngyfűzők között sem akad párja.
Kimondhatjuk, hogy 25 év szenvedélyes elhivatottságát tartja az ember a kezében a „Kalárisnak mondik” – Sárközi gyöngymunkák című kötettel. Decsi-Kiss Marcsinak köszönettel adózunk ezzel a beszélgetéssel, és még hosszú, egészségben és eredményekben megélt munkát kíván a Jövő Vasárnap szerkesztőgárdája.
Szerző: Balogh Éva
