A köztudatban Garay János mint Az obsitos költője, Háry János alakjának a megteremtője maradt halhatatlan. A gazdag életművéből sok írást alaposan elhalványított az idő, holott a reformkor éveinek az irodalmi főalakjai közé tartozik, és a romantikánk történetét nem lehet elmondani az alakja nélkül.
1812. október 10-én született Szekszárdon. A házukban otthonos volt az új magyar irodalom, és Garayban hamarosan mutatkozott a költői hajlam. Az otthoni és pécsi diákoskodás után Pestre megy továbbtanulni. Orvostanhallgatónak indul, de hamarosan átiratkozik a bölcsészetre, mert hivatásos író akar lenni. Huszonegy éves korától kezdve különböző folyóiratoknál, újságoknál dolgozik újságíróként. A korai költői sikereivel egyidejűleg derül ki, hogy kitűnő riporter, publicista, aki nélkülözhetetlenné teszi magát a szerkesztőségekben.
Ahogyan a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) oldalán olvasható, tulajdonképpen ő az első igazi, élethivatásszerű újságíró a mi sajtótörténetünkben. Mint költő a harmincas évek derekán csatlakozik a romantikusokhoz. Vörösmarty hexameteres eposzainak a hatására írja meg a Csatár című, Hunyadi Jánosról szóló hőskölteményét, amelyik a gyengeségei ellenére is jó nevet hoz a költőjének. A versei a legkülönbözőbb lapokban jelennek meg, és habár világéletében anyagi gondokkal küzd, elismertetésben sohasem volt hiány. Vonzó, kedves egyénisége, újságírói leleménye, az aktuális iránti érzéke, minden munkában jól használhatósága is közrejátszik abban, hogy az írók is megszeretik. Ahol irodalmat szerveznek, ott őrá bízzák az adminisztrációt, sohasem vezér, mindenütt lebonyolító.
Az elbeszélő költészetében felvonulnak a gyermekkori emlékei, a szekszárdi helyi regék, a Dunántúl, főleg a Balaton meséi és mondái. Ezekhez jól megtalálja a mesélő, a néptől vett és a néphez szóló hangot. Majd következnek a nemzeti múlt mozzanatai. Az Árpád-királyokról egész balladafüzért ír. Mindez pontosan megfelel a romantikus program népiességének, történetiségének, áthatva a szabadság és zsarnokellenesség romantikus pátoszával. Garay eszményi közkatonája a magyar romantikának. Lelkiismeretesen teljesítette a költészet napi feladatait. A Dunántúl alakjainak idézése közben bukkan a nagyotmondó Háry Jánosra, és kivételesen szerencsés ihletben írja meg Az obsitost, amelyik valóban remekmű: egy embertípus mulatságosan művészi rajza, és általa a népi szemlélet kitűnő ábrázolása. Ez a műve igazi telitalálat.
Az eleve liberális, szabadságért lelkesedő Garay a negyvenes években némi habozás után eljut a forradalmiság útjához. Az epikája mellett megerősödik a lírája, és ez kifejezetten politikai költészet, hitet tesz a forradalom mellett. Az egészségi állapota azonban megromlik. Sokféle baj gyötri, és a látása is tragikusan gyengül. A forradalom idején kinevezik a magyar irodalom egyetemi tanárának. Meg akarja írni az irodalomtörténetünk első tankönyvét, de erre nem kerül sor. Következik a forradalom bukása. Tevékenyen ugyan a betegségei miatt nem tudott részt venni a küzdelemben, de forradalmi verseit bűnéül róják fel. Elveszti az állását, bíróság elé kerül. Nagy nehezen szabadul, de a családjával együtt nyomorog. Végre állást kap az Egyetemi Könyvtárban, ahol korábban már rövid ideig dolgozott. Vissza akar térni a nagyepikához. A negyvenes években két elbeszélő költeményét is jutalmazta az Akadémia. Azt hiszi, ez az igazi műfaja. Végső esztendeiben írja nagy terjedelmű elbeszélő költeményét Szent Lászlóról. Korán megrokkant testtel 1853-ban, negyvenegy éves korában meghal.
Költészetének a java része ma már inkább irodalomtörténeti emlék, mintsem élő irodalom, ámbár egy-egy üde hangú regéjét, népi hangvételű verses történetét mindig újra felfedezhetjük. Kár volt megfeledkezni az újságcikkeiről, a karcolatairól, a publicisztikájáról. Ezekben egy igen tehetséges újságíró igazi írói erővel vall korának jellemző apróságairól.
(Az pedig már csak a rövid összefoglaló készítőjének a lelkiismereti problémája, hogy Garay János síremléke a Fiumei úti sírkertben nem a hozzá méltó állapotban várja a látogatóit, a Szekszárdról néha-néha odaérkező, emlékezni vágyó lokálpatriótákat.)
