Április 11-én, csütörtökön 18 órától a Művészetek Házában kerül sor a Költészet – ma? – Élő irodalom kortárs költőkkel a magyar költészet napján elnevezésű programra.
A magyar költészet napja alkalmából szervezendő szekszárdi eseményen több kortárs költővel is találkozhat a nagyérdemű.
Az eseményen köszöntőt mond Csötönyi László, Szekszárd Megyei Jogú Város Önkormányzata Közgyűlése Kultúra, Civil szervezetek, Városmarketing Bizottságának elnöke. A programban közreműködik Kemény István, Korsós Gergő, Locker Dávid, valamint Wirth Imre, az est moderátora pedig Benedek Anna lesz
A Babits Mihály Kulturális Központ honlapján közzétett beharangozóban ez áll:
Az est címében szereplő kérdőjel nem a véletlen eredménye: egy nagyon is releváns kérdést jelöl. Hiába köntörfalazunk, zárkózunk a könyvtárak, egyetemek vagy ehhez hasonló felolvasóestek elefántcsonttornyába – egyáltalán nem magától értetődő, az eredendő versolvasók (hagyományosan is szűk) körén kívül, hogy mi is a költészet létjogosultsága a 21. században, amikor a mozgókép már régóta átvette a vezető művészeti ág szerepét, a fiatalok verbális megszólalására pedig ott áll a hazánkban is több mint egy évtizede működő slam poetry. Ilyen kulturális környezetben mégis mi a feladata egy olyan archaikus ízű és erősen exkluzív műfajnak, mint a költészet? Hogy az ún. alapműveltség része legyen, amivel kulturális jólértesültségünket, társadalmi státuszunkat fitogtathatjuk? Hogy száraz tananyag legyen – mint ahogy sokak számára most is az –, amit egyszer kell bebiflázni, majd hagyni, hogy míg az érettségi ajándékként kapott Arany-összes szürkévé porosodik a könyvespolcunk mélyén, az egykori magyarórák emléke életrajzi adatokká, homályosan felderengő verssorokká halványuljon? A mi válaszunk nem; illetve: nem egészen. Hiszen az est fellépői – generációtól függetlenül – egyetértenek abban, hogy az irodalomnak igenis van helye a közoktatásban. Mert csak az irodalmon keresztül tudunk megtanulni jó magyarok, jó európaiak és elsősorban jó emberek lenni. Amivel rá szeretnénk mutatni – éppen azon keresztül, hogy eltérő (költő)nemzedékek képviselői vagyunk –, az az, hogy a költészet nem csak tananyag, nem valami idegen, távoli és halott történeti tárgy törmeléke, hanem olyannyira közeli, hogy a mindennapjaink része lehet. Azon mindennapoké, amelyekben folyamatosan saját, egyszeri sorsunk egzisztenciális kérdéseivel szembesülünk. És amikben a költészet, ha nem is adhat feltétlen és örökérvényű válaszokat, legalább segít, hogy felismerjük és tudatosítsuk őket. A kortárs költészet funkciója éppen azért egyedi, mert a ma emberének szól, hiszen a ma emberének fájdalmait, problémáit, kételyeit fejezi ki, teszi láthatóvá. Miközben elkerülhetetlenül párbeszédbe is lép minden egyes megszólalásával azokkal a nagyokkal, akiket Szerb Antal „örök barátainknak” nevez, akiket az ember az iskolapadban ismer meg, és ha van füle – és legfőképp: szíve – odahallgatni rájuk, akkor évszázadokon átnyúlva fogják kezét, és vezetik végig „az emberélet útjának felén” – vagy akár jóval tovább. Ezért az est folyamán szeretnénk arról is beszélni, hogy melyik klasszikushoz fűz minket – legyen akár az antikvitás, akár a Nyugat költője – közeli, igazán személyes viszony, és hogy véleményünk szerint mit tudnak mondani ezek a rég halott emberek nekünk, maiaknak – talán éppen azzal, hogy ők is emberek voltak. Az est célja épp ezért az, hogy a címben szereplő kérdőjelet felkiáltójellé egyenesítsük: annak megvallásává, hogy a költészetre igenis szüksége van korunknak. Mert ez az a művészet, mely egyedül bennünk szólal meg – hiszen a vers szavait egyedül, csöndben elolvasva emlékeink zenéje csendül fel. És paradox módon ezért ez az a művészet, mely leginkább arról üzen: nem vagyunk egyedül. Hogy van út „lélektől lélekig.”
