Vibráló szemellenzővel a szakadék felé

Emlékszik még Esti Kornél villamosútjára?

A villamos ezúttal busz, helyközi járat, délután háromkor. A sofőr már azelőtt a gázra lép, hogy a jegyemet érvényesíthettem volna. Ringatózunk. A szűk átjáróban föl-fölakad a kabátom szára a széktámlákra. Rezzenéstelen. A fölső kapaszkodókat éppen elérem, a háttámlákét pedig fejek takarják. Fölakadok, bosszankodom, új kapaszkodó után kaptatok, éppen elérem a fékezés előtt. Üres ülések! Hátul. Lehuppanok, levetem a téli ruhát, beülök, tisztesen a belső ülést foglalom el. Mellettem nem ablak, hanem oszlop, ember nem fér el tőle. Kinézek mellette. Előbb még emberek, fülük bedugva, akár itt bent, néha elgondolkodom, milyen zene szólhat, mire lépik a lépést, milyen aláfestés dukál filmjükhöz. Aztán elengedem, mert honnan is tudhatnám, és egyébként is, mit foglalkozom én mással! Esti Kornél se tekintett körül.

Aztán étteremlánc, parkolója tátong, a körforgalomban várunk és várunk. Rezgünk: a motor alapjárata. Nagy gáz, mielőtt még a Swift beférne. És már vágtatunk is tova, naplemente nincs, se fehér ló, de meglódulunk. Három-négy-hat. Minden sebesség újabb galopp.

A téli táj süvít. Magamba meredek rajta. „Visszanéz beléd a mély.“ Vissza. Előrepillantok. A kanyar után fékezni fog a sofőr, hiszen akadály van. Nem fékez. Nem látta? Befordulunk. Megtapossa a pedált. Az addig telefonjába süppedő, bármi másra reagálni képtelen tömeg felocsúdik. Az előttük lévő háttámlának támaszkodnak. Szurikátaként lesnek. Mi ez? Mi történik? Hosszú a féktáv. Egy kék kamion kanyarodik be éppen az egyik borászathoz. A busz megáll. Mindenki visszahuppan. Előttem egy férfi a fejét csóválja.

A többiek észre sem veszik már, hogy közben kanyarban előznek bennünket.