EUR
A kondibérlet már a zsebben, a cigaretta elrejtve, a bárszekrény kulcsra zárva, a kalóriaszámláló alkalmazások egy évre előfizetve. Sorolni lehet a végtelenségig az újévi fogadalmakat. De vajon, miért?
Az újévi fogadalmak intézménye meglepően komoly múltra vezethető vissza: már a sumérok is tartottak megtisztuló ünnepséget a napéjegyenlőség idején, a rómaiaknál maga Julius Caesar jelölte meg januárt az új év kezdetének. Az tehát, hogy az új esztendőnek kiemelt jelentősége van az ember életében, nem újkori huncutság, és még mondhatjuk azt is, hogy az ilyenkor tett fogadalmak sem, ha az ünnepségeket valamilyen módon a megújulás, a tiszta lap lehetőségének vesszük.
Mindez nem is meglepő, az emberben kódolva vagyon a mérföldkövek, a nagy fordulópontok kívánalma. Egy évforduló pedig általában véve ilyen. Lenne. Csakhogy különféle statisztikák szerint is az a helyzet áll elő, hogy az újévi fogadalmakat 92 százalékban nem tartják be az egyének. Meglehet, hogy külső nyomásra – 62 százalék – tesznek felelőtlen kijelentéseket, de azt sem szabad elfeledni, hogy ezen külső nyomásokat a mai világban hatványozottan kiemelt figyelemmel kell kezelni és elhárítani. Az újévi fogadalom ideája úgy burjánzik az egyén cogitojában, mint korábban soha. A különféle közösségimédia-platformok teljes térhódítása, a spektakuláris világlátás (láttatás) pszichológiai terhe alól csak úgy lehet ugyanis valamelyest mentesülni, ha külön felkészülünk rá. Az biztos, hogy már régóta elmémesült a január első hetében tömött, majd februárra kiürült konditerem képe. Ahogyan az is, mennyien is viszik vissza okosórájukat a boltokba, mert közben rájöttek, hogy nem kívánnak idegeskedni a vérnyomásuk miatt. A hamis életképek terjedése hamis ideálhoz vezet, melyekhez alkalmazkodni akkor sem képes az egyén, ha olyan életet teremt magának, amit azok, akik a hamisat mutatják. Elkanyarodtunk.
Nem teszek újévi fogadalmat. Sosem tettem. Nem értem, miért létezik egyáltalán. Tökéletes táptalaja ugyanis a halogatásnak: „majd jövőre!”, ahogyan a meggondolatlan, sőt: elmismásolt elköteleződésnek is. (Mint karácsonykor vagy épp az ún. Valentin-napkor megkérni a párunk kezét…) Mert az a helyzet, és ez egyszerre pszichológiai és filozófiai, hogy a nagy események – ti. az új év kezdete – éppen önmaguk okán gördítenek akadályt a beteljesítés elé. Ezek ugyanis akkora motivációt szabadítanak fel az egyénben, aminek éppen hogy folyamatos fenntartásában lenne a siker kulcsa, ekkor azonban fellángol, s utánpótlás híján ki is alszik. Ahogyan a folyamatosan feltorlódó elégedetlenséget is egy valamivel agresszívabb tüntetésnél az egyén kiereszti, és aztán újra gyűjtögetheti (Sloterdijk nyomán). Éppen ezért az újévi fogadalom önmagában alkalmatlan a betartásra. Sőt egyenesen káros. Hiszen társadalmilag éppen azt látjuk, hogy a nyomás, ami elől nem menekülhetünk végezetül cinikus attitűdként konstiutálódik, s akármilyen fogadalomra kiterjedhet: „minek próbálkozol, ha úgyis abbahagyod?”
Az újévi fogadalmak cinikus szidalmazása volt a célom, de beláttam, annak semmi értelme. Minek belerúgni a földön fekvőbe? Gonoszan kuncogni a tenyérbe? Épp eléggé meggyalázták már.
Kevesebb hagyományos és közösségi média, kevesebb nagy pillanat, több tudatosság. Kevesebb nagy szó, magasztos öntömjénezés, megfelelési kényszer, több önismeret. Ez kell. Mármint, nekem nem, mert nem érdekel, nem fogadok meg semmit, nem prédikálok vizet, amikor bort iszom. Nincs fotóm se a karácsonyfával, se koccintásról, ahogyan az újévi blődségekről sem szólt soha semmi. Mert a spektákulum kiüresít. Bár, ahogyan látom, sokan épp ezt az ürességet kívánják betömködni a lájkokkal. Már megéri. Nem?
