EUR
Adott két személyes történet, mindkettőben megegyezik személyem és négylábú barátaink. Vegyük végig gyorsan ezeket.
Az egyik történetben éppen autóval fordulok be az utcánkba, kis, lapos francia kocsimmal, ami mindenütt tropa, de szeretem, csóró médiamunkásként meg pláne, de nem ez a lényeg. Szóval bekanyarodok az utcába és szembe találom magam a hatalmas szörnyeteggel. Csupa szőr, nagy fekete orra van. Tekintetünk találkozik: az övében az általános butaság, az enyémben meg a rettenet csillan. Nézzük egymást. Taposom a féket. Megdermed a levegő. Védve vagyok, mégis. Nézzük egymást. Szinte magasabb nálam. Ekkora kutyát sosem láttam. Mármint állatot. Aztán szépen komótosan, nyelvét lóbálva elballag mellettem butuska képével.
A másik történetben a hajnali kékhomályban kapkodom a lábaim, és köszönhetően a gyér közvilágításnak szinte észre sem veszem, csupán a morgást hallom meg jobbról. A blöki megiramodik, ugatni kezd. Szerencsére már ébren vagyok, képben is, ezért rákiáltok és dobbantok. És békén hagy, visszamegy a helyére, egy ház elé, aminek kapuja tárva nyitva áll. Hajnalban, háromnegyed 5-kor. 4:45! (Erre mondták a családban nálunk annak idején, hogy behozni úgyse hoznak, kivinni meg nem úgyse tudnak.)
Mindkét történet arra hívja fel a figyelmet, hogy bizony problémát okoznak, okozhatnak, de bosszúságot és stresszt mindenképpen a kiszabadult, kóborló kutyák. Meglett férfiemberként se kellemesek ezek a szituációk: hiába ültem kocsiban, megrettentem a hatalmas állattól, ha meg véletlenül gyalogoltam volna, nem is tudom, rohanjak? Nem tudok. Jó ötlet egyáltalán elfutni? És mi a helyzet, ha gyerekek szaladgálnak vagy játszanak? Persze, nem vadállatokról van szó, ugyanakkor, aki nem ért a kutyákhoz igencsak döntésképtelen helyzetbe tud kerülni, a gyerkőcökről nem is beszélve. Arról nincsen nyilvánosan elérhető adat, csak egy ősrégi cikk, mégis hány kutyatámadás történik évente hazánkban, de ha csak beírjuk a keresőbe, rögtön felsorolja a találatokat az egyedi esetekről, kijelenthető tehát, hogy vannak. És hát csak Magyarországon közel másfél millió kutya él és több tízezerre tehető az utcákon kóborló állatok száma, de más források szerint ez a háromszázezret is elérheti. Ami valljuk be, nem csekély. Mit lehet tenni? Fiáth Szilviát a szekszárdi kutyamenhely vezetőjét kérdeztük.
– Többnyire az állattartó hanyagsága az oka ennek, holott az ebtartó köteles a kutyát saját területén belül tartani, tehát lakásban vagy családi házban, vagy annak udvarán, ugyanis, ha ezt nem tartja be, akár 450 ezer forint bírságot is kaphat – mondta. Eztán felvázolt két lehetőséget is. Állatbarát megoldásnak azt tartja, amikor az állatot befogjuk és elvisszük olyan helyre, ahol rendelkeznek mikrochip leolvasóval, hogy ezáltal beazonosítható legyen a gazdi.
– A másik csoportot azok alkotják, akik félnek a kutyáktól (ez volnék én – a szerk.) és nem foglalkoznak inkább velük, de idegesíti őket, hogy szabadon mászkálnak, ők bejelentést tehetnek az önkormányzatoknál, akár személyesen, vagy e-mailben, esetleg ügyfélkapun keresztül is. Ekkor a döntéshozók megbizonyosodnak arról, hogy az állat valóban szabadon rohangálhat, s ha így van, akkor előbb figyelmeztetik a gazdát, ha pedig többszöri panasz érkezik, akkor kiszabják a büntetést – közölte, majd hozzátette, egy bejelentés is sokat jelenthet.
