EUR
Tatai Ernő tamburakészítő, a népművészet mestere, akinek a hangszerei szerte a világban híresek, a munkái nemzetközi ismertségűek. Tatai Ernő pedig elhivatottan és szenvedéllyel készíti a mesterműveit itt, Tolnában, a nagyvilág számtalan tamburásának. A hangszerektől néha nem is olyan könnyű megválni. Számos nemzetközi kiállítás és a szakma elismerése kíséri a hivatását.
Sokan gondoljuk, hogy a tambura hamisítatlan délszláv hangszer. De ennél nem is tévedhetnénk nagyobbat.
A tamburacsalád a lantok családjából származik. Az 1900-as évektől kezdve a ’20-as évekig egy nagy átalakuláson ment át a hangszercsalád. Budapesten három hangszerkészítő akkor összeállt, és kifejlesztették a modern tamburacsaládot, a cigányzenekaroknak a mintájára. Így aztán Bácskából, Szegedről és Kalocsáról jártak fel Budapestre, ott tanulták a mesterséget. Innen került le délvidékre, és terjedt aztán le Szerbia, Horvátország és Szlovénia felé a tamburacsaládnak a készítése, ma pedig már egész Európában használják.
Nehéz lehet megválni minden egyes hangszertől, hiszen mindegyik egyedi, megismételhetetlen művészi alkotás a maga nemében.
Először nagyon nehéz volt, nem is tudom, hogy miért. Hozzánő az emberhez az alkotás. Egy biztos, nagy öröm és sikerélmény, mikor a hangszer megszólal. Amikor egy-másfél hónapig dolgozom egy tamburán, és végül megszólaltatom, mindegyik más és más hangzást ad. Egyrészt anyagfüggő is ugye, de nagyon sok más tényező belejátszik. Most is előfordul, hogy kedvencem lesz valamelyik, és nehéz túladnom rajta, de ilyenkor arra gondolok, hogy az embereknek mennyi örömet szerez. Így aztán már nem is sajnálom.
Az ember a lelkiállapotát, az érzéseit is beledolgozza egy-egy hangszerébe?
Talán ezért is nincs két egyforma hangszer a szememben. Igen, ezt szívvel-lélekkel kell csinálni, máshogy nem is menne. Mikor leülök dolgozni, megszűnik körülöttem a világ. Ha elkezdek egy hangszert készíteni, egész nap a munkafolyamaton jár az eszem, minden gondolatom e körül forog, hogy hogyan lehetne újítást belevinni, hogyan lehet rajta finomítani a még jobb hangzás eléréséért.
Hogyan találta meg Önt ez a csodálatos mesterség? Ha nem tévedek, a felmenői között is találunk hangszerkészítőt.
Édesapám és nagybátyám készítettek tamburát, de csupán kedvtelésből, és a magyar nóta szeretetéből. Nagyon szerették a tambura hangzását ott lent, Somogyban, ahonnan ők származtak. De ők nemcsak tamburát, hanem citerát is készítettek házilag, és zenéltek a maguk örömére. Én már diákkoromban is nagyon szerettem a gyakorlati foglalkozásokat, az oktatóm pedig meglátta bennem, hogy ügyes kezem van a famunkákhoz. Mintha valami súgta volna belülről, hogy valamit alkossak, szóval kerestem a helyemet. Édesapáméknál az ajtó mellett volt felakasztva egy tambura, amit aztán egyszer csak leakasztottam, és hazavittem, hogy én ezen szeretnék játszani. Otthon aztán addig-addig gyakoroltam, míg három hónap alatt egész jól megtanultam. Valahogy így kezdődött.
Ha egy zenész kézbe vesz egy Tatai Ernő-tamburát a világ bármely szegletében, megismeri, hogy ez egy Tatai Ernő-hangszer?
Igen, megismerni. Némely zenész még a hangzásról is, ha nem is látja, de hallja, akkor is tudja, hogy ez egy Tatai-tambura. Van egy ismertető jelem is a hangszereken, egy juharfalevél, aminek a szárvégződésén van egy hangjegy, ha erre valaki ránéz, akkor tudja, hogy azt én készítettem, de a hangszer fejéről is fel lehet ismerni a készítőjét, a faragásáról.
Milyen tervek várnak megvalósításra a jövőre nézve?
Készítettem egy új basszprím mintát, egy sablont, ami nagyon jól sikerült. Olyan jól sikerült, hogy én is meg vagyok lepődve, hogy micsoda hangzása van. Ezt kerestem már egy ideje. De még ezen is van mit tökéletesíteni, úgy érzem. Tehát mindig újítok, két egyforma hangszert nem készítek, azt keresem, hogy a következő egy kicsit más legyen. Tehát nem a sorozatgyártás a cél. De talán máshogy nem is érdemes ezt csinálni. Nekem legalábbis nem. Én így látom, és így élem meg a hangszerkészítést.
Szerző: Balogh Éva
