Szekszárd Város Díszpolgára: Horváth Béla

A kutatási területe többek között József Attila életműve. Honnan a kapcsolat a költőóriással?

Ez egy régi és nagy szerelem, valószínűleg halálig tartó szerelem. Be kell vallanom, középiskolásként nem szerettem a költészetét. Ez talán azért alakult így, mert az akkori József Attila-kép, és ahogyan tanították, egy sematikus, leegyszerűsített költőt mutatott. Egyetemista koromban jöttem rá, hogy sokkal bonyolultabb személyiségről, egy fantasztikus egyéniségről van szó. Azt is láttam, hogy a maga korában különc ember volt. Sokan nevezték futóbolondnak, mert nem a szokványos, polgári életet élte. Ő egy igazi értelmiségi ember volt, kávéházakban élt, állandóan mindenféle nehéz filozófiai olvasmányokat olvasott. Rendkívül művelt volt, és naprakész a kor tudományában és irodalmában. Ez a különleges egyéniség fogott meg, és a kutatási területem is a különlegességekre koncentrált. Először a folklorizmusával foglalkoztam. Nem azt mondom, hogy tiltott volt, mindenesetre nem volt népszerű kutatási terület. Az első ilyen írásaimat a kor egyik neves főszerkesztője – akivel később jó barátságba kerültünk – azzal adta vissza a ’70-es években, hogy ez a téma most nem időszerű. Később az én József Attila-képem is változott, amikor a freudo-marxizmusával foglalkoztam, ami leegyszerűsítve annyit tesz, hogy József Attila kitalálta, hogy a kor társadalom- és lélektudományát össze kellene boronálni. Ez lett a freudo-marxizmus. Megjegyzem, mind a mai napig aktuális. 2008-ban az Akadémiai Kiadó jelentette meg a József Attila nagymonográfiát, ebben megpróbáltam összegezni az akkori tudásunkat róla, és az én József Attila-képemet is. Azóta is újabb és újabb dolgok kerülnek elő vele kapcsolatban. Nem kéziratokra gondolok, bár van egy, amit nagyon várok, és szeretnék kézbe venni, ez a híres Illyés Gyula és József Attila párharc „Miért nem én?” című írása, gúnyirata, de nem hiszem, hogy ez elő fog kerülni. Tehát új kéziratok nincsenek. Viszont a régi szövegeket, ahogy újra meg újra olvassuk, tanulmányozzuk, újabb és újabb rétegei jönnek elő a szövegeknek. 2012 és 2017 között kutatásvezetőként a kollégáimmal a költő 1930 és 1937 között íródott prózai műveit rendeztük kritikai kiadás alá. Mindannyian ismertük oda és vissza ezeket az írásokat, és mégis, amikor elmélyülten foglalkoztunk a szövegekkel, rájöttünk, hogy mennyi zseniális gondolata van József Attilának, hogy az egyszerűnek tűnő megfogalmazásokban milyen mély tartalmak rejtőznek.

Mi, szekszárdiak pedig olyan szerencsések vagyunk, hogy közkinccsé és elérhetővé tette számunkra is a tudást, aminek a birtokában van, mert még emlékszem, számos konferenciát és előadást szervezett annak idején a megyeszékhelyen.

Nekem az a fixa ideám a tudományról, hogy azt nem elég művelni, népszerűsíteni is kell. Célom volt mindig, hogy olyan emberek is megismerhessék a tudományos kutatások új eredményeit, akik nem szakemberek, akik az élet más területein dolgoznak, de van egyfajta affinitásuk, érdeklődésük. Ezért nyilvánvalóan olyan konferenciákat rendeztünk, amelyek abszolút nyitottak voltak. Tehát nem vagyok híve annak az elefántcsonttoronyba zárkózó tudományos kutatásnak, amelyet csak hárman-négyen művelünk, és ugyanannyian értünk is csupán. Különösen emlékezetes a TANÍ-TANI konferencia, amelyiken gyakorló tanárok és kollegák adtak elő, hogy hogyan tanítják és értelmezik József Attilát, és hogyan próbálják a mai nemzedékeknek átadni az ő művészetét.

Nagyon pezsgő volt az élet az akkori Illyés Gyula Főiskolán, ami később főiskolai kar lett, ma pedig egyetemi karként működik Szekszárdon. 2007 és 2010 között a PTE rektorhelyettesi feladatait látta el. Dékánként a régió társadalmi felemelkedését szolgálta, tehát nagyon sok oldaláról látott rá a pedagógusképzésre, és az egyetemi integrációra, hogy ezek milyen kihívások elé állították a vezetőket, tanárokat és diákokat egyaránt.

Értelemszerűen egy ilyen felsőoktatási intézménynek, amelyik egyedüli egy adott térségben, különleges szerepe és feladata van. Mi ezt úgy fogalmaztuk meg a kollegáimmal, hogy képző-, továbbképző- és kulturális centrumként működjön ez az intézmény, és úgy is működött. Az előbb említett konferenciák, tudományos rendezvények ennek a küldetéstudatnak a jegyében szerveződtek. Nekem mindig az volt a szilárd meggyőződésem, hogy egy kulturális-tudományos bázisnak kell lennie a főiskolának, majd később az egyetemi karnak. Ebben a centrumban nagyon fontos szerepet szántunk annak is, hogy a szekszárdiak jöjjenek be az épületbe, szó szerint. Olyan rendezvényeket, kiállításokat tartottunk, ha csak említem a Harmadik Kor Egyetemet, amelyik nagyon széles érdeklődésre tartott számot. A másik fontos dolog, hogy egy ilyen intézménynek nyilvánvalóan olyan társadalompolitikai szerepet is be kell töltenie, amelyik predesztinálja arra, hogy segítse a térségnek, a városnak a társadalmi-gazdasági felemelkedését. Ennek jegyében olyan szakokat indítottunk, mint a közgazdász, a turizmus-vendéglátás vagy borászképzések. Harmadrészt nagyon fontosnak tartottuk, hogy olyan képzéseink legyenek, amelyek itt tartják a fiatalokat.  Szekszárdnak létszükséglete egy ilyen felsőoktatási intézmény.

A kultúra talaján maradva szeretném, ha beszélnénk arról a vízióról, amelyik a 2000-es évek elején fogalmazódott meg Önben Szekszárdhoz kapcsolódóan.

Ez valóban vízió volt, és maradt is eddig. Az akkori városvezetés asztalára letettem egy tervet, miszerint Szekszárdot ne csak a jó borai tegyék vonzóvá, hanem a kultúrája is, hisz itt született Babits, Hollós László, Mészöly Miklós, tehát van mire büszkének lennünk, de ezt meg is kell mutatni. Szerencsére van a Babits-ház, amelyik kitűnően működik. Aztán meglett az Irodalom Háza- Mészöly Miklós Emlékház. A harmadik ilyen intézmény lett volna – ebben a koncepcióban gondolkodva – a Dienes Valéria-ház, amelyik néhány lépésre van csupán az előbbiektől. Így lehetett volna egy kortárs táncművészetet bemutató múzeumot kialakítani. Látjuk, hogy egy ilyen múzeumi negyed – ahogyan látjuk Európa más városaiban is – akkor működik, ha egyéb intézmények is vannak. Tehát adja magát egy hangulatos, irodalmi-művészeti borozó, egy kávézó stb. Az egész szépen rendbehozatott Séd-pataknak van egyfajta patinája, sajátos hangulata. A koncepció mindenesetre elkészült, hogy a mindenkori városvezetés mit tesz vele, már nem rajtam áll.

Megérkezünk a jelenbe, és egy újabb nagy név kerül elő a magyar irodalomból. Ő nem más, mint Illyés Gyula, és egy hatalmas, átfogó munka, az Illyés-monográfia, amelyiknek a második kötete hamarosan megjelenik.

Ez is egy régi történet. Nem akkora szerelem, mint a József Attilához fűződő, de régóta izgatott Illyés Gyula. Mint az Illyés Gyula nevét viselő felsőoktatási intézmény vezetője volt alkalmam jó néhány ünnepi beszédet mondani. Tehát nyilván volt alkalmam elmélyülni az ő gondolkodástörténetében, a műveiben. Meggyőződésem, hogy Illyést nem a rangjához méltóan értékeli az irodalompolitika. Egy olyan mély gondolkodású és érzékeny emberről van szó, mint aki kevés van a magyar kultúrtörténetben. Még egy gondolat: én magamról is azt gondolom, hogy egy olyan, a szó nemes értelmében vett nemzeti érzésű, gondolkodású ember vagyok, akinek nagyon fontos a nép, fontos a nemzet. Ha valaki korszerűen gondolkodott népben és nemzetben, európai népben és európai nemzetben, az biztos, hogy Illyés Gyula volt. Ez is vonzott engem benne. Illyés életműve óriási. Így megszületett a második kötet is, ami jelenleg kiadás előtt áll. Ezzel azonban nincs befejezve az Illyés-monográfia, mert ott van a harmadik kötet témája, ami az 1965 és 1983 közötti időszakot öleli fel, ezt már az említett európai nemzettudat határozza meg, amikor Illyés olyan nagyvonalúan és elegánsan támogatta a határainkon kívül élő magyarságot úgy, hogy integrálódhassanak az európai és az összmagyar kultúrába. Tehát sok feladat és sok munka van előttem, amit a legjobb tudásom és meggyőződésem szerint fogok ezután is végezni.

Balogh Éva