Egy anyakönyvvezető emlékei

Hol és hogyan kezdődött a gondolat, amiből a most megjelenő könyv megszületett?

Nem tudom, hogy miért, de az én szombatjaimon valamiért mindig történt valami. Hogy ez milyen véletlen volt, fogalmam sincs, vagy csak én vagyok érzékenyebb minden történésre, eseményre. A nap végén pedig azt mondtam „ez egy jó szombat volt”. Ha minden simán ment, az már nem is volt érdekes. Amikor elmentem nyugdíjba, sokszor visszagondoltam ezekre a szombatokra, mert nagyon szerettem, bár fárasztó volt. Az utódaim és az akkori munkatársaim nevében is mondhatom, hogy nem egyszerű egy nap alatt 5-10 esküvőt megtartani, levezényelni. Teljes embert kívánt, sokszor ivás, evés és pihenés nélkül. Nagy koncentrációt igényel, mert ez egy érzelmi utazás. Hiszen nők vagyunk, családanyák vagyunk. Mikor látod sírni a szülőket, rokonokat, nagyon nehéz függetleníteni magunkat az érzésektől. De talán nem is kell, hiszen ettől lesz emberi, ezzel kapcsolódunk hol a házasulandók öröméhez, hol a gyászolók mély fájdalmához. Márpedig kapcsolódás nélkül csak egy hivatalnok vagyok, nem pedig anyakönyvvezető.

Talán hazardírozás is kicsit, hogy megírtad ezt a könyvet, hiszen Szekszárdon kevés kivétellel ismer mindenki, és te is ismersz mindenkit. Így aztán az emlékeidben sokunk nyilván benne van.

Nekem Szekszárd az otthonom. Szeretem a várost, de legyünk őszinték, egy város nem az utcákat, az épületeket jelenti, hanem a benne élő embereket.  Mindkét foglalkozásomban, anyakönyvvezetőként és újságíróként is rengeteg embert megismertem, és mondhatom, hogy Szekszárdon 50 éve már itthon vagyok. Próbáltam ezt a könyvet úgy összeállítani, hogy ne csak esküvői és egyéb kisebb irodai történetek legyenek benne, hanem a 30 évből, amit én anyakönyvvezetőként megéltem, abból csepegtetek az olvasóknak, hogy mi is történik egy ilyen hivatalban. Sokan azt hiszik, hogy az anyakönyvvezetői munka abból áll, hogy szépen kisminkelve, csinos ruhában felveszem a szalagot, kiállok és a szerelemről beszélek. Ez a legkisebb része a munkának. Ezért aztán megpróbáltam, bár erősen fogyasztható formában, egy kicsit a hivatali dolgokról is írni. Ez képviseli a könyvnek az első részét, majd jönnek a történetek és a fotók. És az én életem is benne van valamelyest, mert én is születtem, házasodtam, nem is egyszer, váltam is, nevet is változtattam nem is egyszer. Tehát sok mindenen átmentem abból, ami egy anyakönyvi hivatalban végbemegy.

Bevallom őszintén, újságíróként ismertelek meg, és csak később tudtam meg rólad, hogy anyakönyvvezető voltál. De a két hivatás talán nincs olyan távol egymástól, hiszen mindkét esetben neked az ember, az itt élő emberek vannak és voltak a középpontban.

Igen, ezzel többen vannak így. Van, aki pont fordítva, anyakönyvvezetőként ismert meg, és később olvasta az írásaimat a Tolna Népújságban vagy a Szekszárdi Vasárnapban a Kávéházi Randevúkat, ami nekem is személyes kedvencem volt. De hogy is kezdődött ez a kettős életút? Anyakönyvvezető voltam már több évtizede, mikor indult egy újságíró-tanfolyam Szekszárdon. Ezt elvégezve – bármennyire imádtam az anyakönyvi hivatalban dolgozni – úgy döntöttem, elmegyek 40 évvel nyugdíjba, hogy még ki tudjak teljesedni, mint újságíró. Ezután nemcsak az említett helyi sajtónak dolgoztam, hanem országos lapoknak is írtam, mint a Képes Újság, a Családi Lap és a Lakberendezési Magazin. Nagy megtiszteltetés volt, amikor felkértek egy országos szakmai lap, a Magyar Temetkezés főszerkesztőjének, amit 10 évig vittem. Egyszerűen szeretek találkozni emberekkel, beszélgetni velük, meghallgatni őket. Nagyon érdekes, mert mindenki azt hiszi, hogy sokat beszélek. A párom kérdezte, mikor hazamentem egy-egy kávéházi randevú után, hogy „na, és az interjúalany is szóhoz jutott?”. De az igazság az, hogy akkor nyílik meg egy interjúalany igazán, ha a kérdező jól kérdez, és maga is megnyílik egy kicsit. Ha látják és érzik, hogy engem valóban érdekel, amit mondanak, arra megnyílnak az emberek. És engem valóban érdekel az, akivel beszélgetek. Azt hiszem, az őszinte kíváncsiság a kulcsszó.

Azt se felejtsük el a könyv kapcsán, hogy kemény és fáradságos munka összeszedni az emlékeket, előhívni, leírni, majd rendszerezni és keretbe foglalni. És akkor ott van még az elengedés folyamata.

Igazából az egyik történet hozza magával a másikat. Most, hogy a könyv már a nyomdából is kijött, jutnak eszembe még, hogy „hú, azt nem írtam meg, te jó ég, ezt is elfelejtettem”. Tehát még mindig van mesélni valóm. Több mint 50 történet van a könyvben. A szerkesztő, Gänszler Beáta nem Magyarországon él, az előző könyvemnek is ő volt a szerkesztője. Nagyon hálás vagyok neki, mert hihetetlenül egymásra tudunk hangolódni, ő inspirált végig a munka során. Érdekes, hogy mikor elkészült a könyv, és újraolvastam az egészet, újra át is éltem minden történetet. Jó volt emlékezni. Hogy hogyan tudom elengedni ezt a könyvet? Valószínűleg nehezen. De a környezetem már kezd meggyőzni arról, hogy újságíróként is elég sok minden történt velem, mert ott is valahogy mindig volt valami érdekesség, ami történt. Hogy ebből lesz-e könyv, vagy pedig felélesztem a SASTOLL-oldalamat, majd meglátom. Mindenesetre amíg beszélni tudok, amíg írni és menni tudok, valami biztosan mindig történik velem. Hálás vagyok a szüleimnek, mert a beszélőkémet az édesapámtól, az íráskészségemet pedig az édesanyámtól örököltem. Ez volt az életem nagy-nagy öröksége. Ennél nagyobbat és többet nem tudtak volna rám hagyni, amit én igyekszem is továbbadni.

Balogh Éva