EUR
Dr. Várady Zoltán, a Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Vármegyei Levéltárának igazgatója 13 év intézményvezetői tevékenység után július 31-én búcsúzott az igazgatói széktől. Az országos hírű főlevéltárossal, egyetemi tanárral a nyugdíjba vonulásának az apropóján beszélgettünk.
Kik voltak azok az emberek, akiknek köszönhetően a történelem, a régészet és latin nyelv felé fordult az érdeklődése?
Elsőként ki kell emelnem a latintanáromat, aki miatt is latin szakra mentem a bölcsészkaron, ő Márkus Ferenc volt. Közismert, nagyon elismert szakember Nagykanizsán. Őt büszkén vallom olyan tanáromnak, akitől nemcsak szakmailag, hanem emberileg is tanultam. Bár habitusban nem tudtam utolérni, mert egy rendkívül nyugodt ember volt, én nem vagyok olyan vérmérsékletű, ő a rossz teljesítményt is nagyon nyugodtan tudta tudomásul venni. Soha nem készültem tanári pályára sem, a sorsom mégis úgy hozta, hogy végigtanítottam az egész életemet. Voltam általános-, közép- és főiskolai tanár, majd 2010-től a Károli Gáspár Református Egyetemen oktató. Szakmai szempontból nagyon fontos, hogy az egyetemen Kubinyi Andrásnak voltam a tanítványa. Kubinyi professzor nevét a középkorosok közül mindenki ismeri. Ő volt az, aki a figyelmemet a középkori epigráfiára, vagyis felirattanra irányította azzal a megjegyzéssel, hogy „ezzel foglalkozni kellene, mert nem kutatja senki”. A végső konklúzió ezen a területen, hogy jó volt abból a szempontból, hogy nem csinálta senki, tehát lehetett előre haladni, viszont nem volt meg a szakmai háttér sok esetben a kutatásokhoz és a tudományos platformok sem az eredmények megosztásához. Tehát nem voltak konferenciák, nem voltak folyóiratok. Az embernek így sokat kellett küszködnie, hogy a publikációi valahol, valakik között megjelenjenek, ezeket a műveket vagy megismerték, vagy nem. Tehát szakmai körökbe nem mindig került be, vagy nem olyan könnyen került be az ember a kutatásaival. Egyszerűen nem irányult rá akkora figyelem.
Tehát a tudományos életben is vannak „sztártémák”?
Mindenképpen. A sztártémák a 20. század és a világháborúk, 1956, legfeljebb még 1848. Korábbiakat nem nagyon tudnék említeni. A történészek jórészt ezzel foglalkoznak, mert a figyelem is ezek felé irányul. Ha azt mondom, hogy középkori epigráfia, akkor hadd idézzem egy rokonomat, aki azt mondta erre: „te Zoli, ez dögunalom…”. Nyilván a latin nyelvű feliratoknak a betűtípusait vizsgálni első hallásra valóban unalmas, azonban rengeteg olyan összefüggést mutat, ami a történelem és a művelődéstörténet szempontjából fontos. Mindenfajta felirat, amiben gondolatot közöl valaki, legyen szó akár formalitásról, egy bibliai idézetről vagy latin közmondásról, annak van egyfajta kulturális háttere. Valamit közölni akar az illető a maga idejében. Hogy mik ezek az okok és „miértek”, ez teszi izgalmassá az epigráfiát.
Visszatérve a pályáját meghatározó, formáló személyekre… Márkus Ferenc és Kubinyi András mellett kiket kellene még megemlíteni?
Ilyen Lővei Pál művészettörténész, műemlékvédelmi szakértő, aki most lett akadémikus többek között. Rengeteg segítséget nyújtott, rendkívüli tehetség, és otthon van az epigráfiában, világszerte ismert tudósról beszélünk az ő esetében. Úgyhogy örömmel mondhatom, hogy vele jó ismeretségben, ha nem barátságban vagyunk.
A tudományok embere lévén a számvetés az ön esetében nem csupán az emlékek, a gondolatok rendezése, és az elkövetkező időszak megtervezése, hanem szakmai oldalról egy komoly rendszerező, netalán gyűjtő- és kutatómunka, hiszen az évtizedek alatt számos tanulmányt, publikációt, előadást jegyez?
Ez egy nagyon jó kérdés, annyi a rövid válaszom, hogy igen, ezeket folyamatosan végezni kell, ez elvárás. Olyan szerencsém volt, hogy ebben a rövid 13 évben négyszer pályáztattak meg levéltári igazgatóként. Egy ilyen pályázat nincsen anélkül, hogy ne összegezze a pályafutását, vagy ne készítsen olyan publikációs listát, amit fel kell tenni a Tudományos Művek Tárának a központi rendszerében. Enélkül meg sem lehet nyikkanni, ezzel veszik tudomásul az embernek a működését. Tehát az ilyen fajta összegzések rendszeresek kell, hogy legyenek. Több kollégámnál látom, amit irigylek is, hogy még azt is számontartják, hogy rájuk ki és hol hivatkozott. Ez irdatlan fárasztó munka, amit nem tartottam korábban fontosnak, de amikor kaptam olyan értékeléseket, amik ezeket a kereszthivatkozásokat is kérték, rájöttem, hogy több figyelmet kell erre is fordítani. Ha értékelnem kellene a pályafutásomat, akkor azt mondanám, hogy nem volt olyan szerencsém, mint sok más kollégának, akik kezdetektől fogva az akadémikusságig bejártak egy folyamatos utat. Az én életem tele volt vargabetűkkel. Apró adalék ehhez, hogy 10 főállású munkahelyem volt a pályám során, és nem azért, mert szerettem hűtlenkedni, egyszerűen kerestem a jobb lehetőségeket, amik a szakmámhoz közelebb vittek. Egyfajta fiatalos bátorság is volt ebben persze. Tulajdonképpen két budapesti központú vezető funkcióval zártam le a pályámat, szakmai szempontból ez viszonylag jó karriernek számít. A másik olvasata a karrieremnek, hogy az embert mindig úgy tartják számon jobban, hogyha egy helyen tölt 20-30 évet teszem azt. Nekem ebben ugye nem volt részem, és talán emiatt a figyelem sem irányult annyira rám. De félre ne értsen, ez nem panasz, csupán a számvetés része.
A tudományos életben is fontos tehát az önmenedzselés?
Teljes mértékben. Ezt néhány tehetséges kollégámnál látom, és tanultam tőlük. Valaki ezt mesteri módon csinálja, aminek sok része van. Konferenciákon forgolódni, megszólítani embereket, odamenni nagy nevekhez, kezükbe adni a köteteinket. Tőlem valahogy ez távol állt mindig, de nem vagyunk egyformák.
Igazgatóként Ön már nem éli meg, hogy a levéltár az új épületbe költözzön. Hogy érez e keserédes helyzet kapcsán?
Itt egy nagy csúszás azért történt. 2016-ban kezdtünk beszélni az új épületről, a tervek akkor születtek meg, a költözést 2019-re tervezték. Akkor úgy gondoltam, hogy 4 évet még igazgatóként az új épületben töltök majd. Legrosszabb persze az lett volna, ha a költöztetést én hajtom végre, másnap pedig búcsúzom. A sors ez alól felmentett. Az más kérdés, hogy örülök annak is, hogy ebben az óriási munkában nekem már nem kell részt vennem, nyilvánvaló, hogy ennek a dicsősége sem fog rám hárulni. Hozzá kell tennem, hogy mióta a covidhelyzet volt, annyi változás történt az online világ kialakulásában és az ügyintézési mechanizmusban, amiben én már partnerként nem kívántam részt venni. Én magamat már túl idősnek tartottam, hogy mindenféle újításban részt vegyek. Az utolsó pár évben igyekeztem is a helyettesemnek – aki most az utódom lett – minden szakmai munkát átadni, a gazdasági ügyintézőnek pedig az építkezés kapcsán mindenfajta problémás dolgot feltárni, hogy lássanak bele, irányítsák, csinálják. Én ebből már az utóbbi másfél-két évben igyekeztem kimaradni, tehát az összes szakmai és költöztetési feladatot azokra az utódokra hárítottam, akik ebben majd ténylegesen részt vesznek. Szerencsés döntés volt. Számtalan olyan szakmai munkám van, amit vezetőként nem tudtam megcsinálni. Remélem, hogy a Tudásközpontban, az új kutató szolgálatnak a termében a remek technikai feltételek mellett ezeket a munkákat nemcsak folytatni tudom, hanem befejezni is. Nagy öröm, hogy a három unokám mellett kell mindezeket megoldanom, és dolgoznom tovább.
Szerző: Balogh Éva
Fotók: Retkes Tamás
